Talán kezdhetném úgy is, hogy jó estét kedves naplóm… de a napló nem lenne helyes kifejezés. Vagy mégis?! Nem igazán naplónak tervezem ezt az egész irkálást. Csak nagyon sokat gondolkozom és sokszor érdekes dolgok, jutnak eszembe, és úgy érzem ezek talán másokat is érdekelnek, esetleg elgondolkodtatnának, előbbre vihetnének. És ezek a dolgok sokszor nyomasztóak is számomra és talán ez a legjobb módja, hogy kiadjam magamból, mert az soha nem jó ha az emberben szálkaként benne maradnak a gondolatok, érzések, az élmények. Én úgy érzem, ha nem osztom meg ezeket valakivel, vagy valamivel… jelen esetben a számítógépem klaviatúráján keresztül a monitoromon lévő „papírlappal”, később pedig talán regisztrálok majd egy blog oldalra… Szóval, ha az emberben, vagyis bennem maradnak a dolgaim, amiken agyalok, rágódok, úgy érzem, visszahúz, abban hogy tovább gondolkodjak… tovább lépjek felettük, őket a hátam mögött hagyva! Mert normális esetben az ember mellett van legalább egy valaki, aki meghallgatja, akivel megoszthatja a dolgait, esetleg meg is vitatják azokat, de én most életemnek azt a szakaszát élem, hogy sajnos nincs lehetőségem megbeszélni dolgokat senkivel a környezetemben. Több dolog miatt sem. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy külföldön élek, Londonban. Sőt ez egy fontos információ. A közvetlen környezetemben vannak magyarok, de ők nem azok a típusú emberek, akikkel leül az ember mélyebb dolgokról beszélgetni. Félreértés ne essék! Imádom őket, tényleg. Nagyon is. Talán túlságosan is. Együtt élek velük, egy háztartásba és nyaralni voltam a közelmúltban és basszus, szinte minden nap beszélnem kellett velük telefonon, mert hiányoztak. Szóval semmi baj velük, csak éppen az ember velük szívesebben beszélget más típusú dolgokról. Ami nem annyira mély, nem annyira depresszív, nem annyira filozófiai! Angol barátom lenne, akivel még néha-néha bele is futunk egy-egy ilyen beszélgetésbe. De áááá, időnk nincs nagyon sokszor órákon át, beszélgetni. Nincs semmi bajom az angol, nyelvel, folyékonyan beszélek angolul. Itt élek már több mint két éve, szóval, még ha nem akarnám is már megtanultam, volna a nyelvet, ráadásul még akartam is! Imádok angolul beszélni, beszélgetni emberekkel. Szóval nincs kivel beszélgessek jóízűeket. Ez a nagy helyzet!
Nem tudom mit kéne írnom, hogy tovább gördítsem a szavak által alkotott hólabdát! Talán magamról! 2008-at írunk és én 24éves leszek! Úristen sokszor elgondolkozok ezen, és belém nyilall, hogy ha az előttem álló 15 év is olyan gyors lesz, mint az, ami már elmúlt, akkor egy-kettőre 40éves leszek! Rossz belegondolni. És mikor rájön, az emberre, hogy na mit tettem le az asztalra 23évesen? Hol kéne tartsak? És hol tartok? Jó ez így? Szar az egész? Akkor előtör újra egy kettősség: számotvetek, az eddig dolgaimmal és rájövök, hogy sokkal többet csináltam, teljesítettem, mint általában az azonos korú fiatalok, akiket ismerek! De nem tettem eleget… nem elég… már így kéne lennie… már úgy kéne lennie… ez nem jó így… kevés vagyok! Stb. stb. És arra jövök rá, hogy nem csináltam semmi olyat, amit más ne tett volna meg előttem. Semmi olyat, amire azt mondanám, hogy ez igen… ez tényleg ritka! Mert nem élek otthon? Nem élek a szüleimmel? Egy idegen országba élek? Mondjuk, hogy egyedül. És? Egyedül jöttem ide, mert volt egy álmom. De ez mi? És ilyenkor jön elő újra az a belső hang: Elég ez? Jó úton vagy? Büszkén nézhetek vissza? De hát ezt sokan megtették, megteszik, és meg fogják tenni utánam is. Lehet nem teljesen külső segítség nélkül, és egy-két évvel idősebben, de sokan! Semmi extra dolog nincs abban, amit tettem, teszek. Kétségbeejtő őrlődés ez! Lehet érdemes, lenne leírnom, az életem elmúlt pár évének a történéseit, legalább dióhéjban. Igen talán az a legjobb, ha leírom azokat a dolgokat, történéseket, amik SZERINTEM meghatározták, vagy meghatározzák, azt, aki, és ami vagyok, ahogy élek, a gondolatiam, a világnézetem és sorolhatnám estig, vagyis reggelig, de a legjobb kifejezés, hogy meghatározzák azt, aki vagyok én!
A Zene! Igen! Nem véletlenül kezdem ezzel, mert ez a legfontosabb. A Zene az ami szinte teljes egészében eljuttatott ide, ahol vagyok és terelgette az életem, és a lényem részévé vált. Elmesélem, hogy történt az a bizonyos első csók a Zene és én köztem. 8-10éves lehettem. Nem kifejezetten hallgattam zenéket, nem érdekelt igazán, sőt a nővérem, aki 5 évvel idősebb nálam, akkor élte tinédzser éveinek fénykorát és ez együtt jár a töménytelen mennyiségű zenehallgatással. Na ez kifejezetten bosszantott abban az időben, hogy mindig zenét hallgatott! Sokkal jobban érdekelt, hogy biciklizek a szomszéd gyerekekkel, meg, hogy felfedezzük az utcánk végén álló Kiserdőt. Bár a szüleim elmondása szerint mindig is jó volt a ritmusérzékem és csecsemőként is élveztem már a zenét, mindig táncoltam. Szóval egy nap, tisztán emlékszem, nagyon beteg voltam. Negyven fokos láz, ágyban fekvés, meg minden ilyen finomság. És ott állt a magnó és nagyon unatkoztam. Beraktam egy kazettát és elindítottam. Sajnos nem emlékszem, hogy mi volt az a bizonyos kazetta. Na és akkor történt meg. Ráéreztem, de annyira durván…! Elkezdtem odafigyelni a dallamokra, az ütemekre, a hangokra. És éreztem a ritmust, táncolni kezdtem és basszus nem tudom, hogy a zene miatt e, vagy nem, de egyik pillanatról a másikra, de tényleg ez úgy volt ahogy mondom, meggyógyultam. Simán, semmi bajom nem volt. Elmúlt a láz, a gyengeség, a rosszullét. Minden! Nagyon kemény volt. És ez annyira megmaradt bennem, tisztán emlékszem az élményre! Na innentől nem volt megállás! Elragadott, megfogta a kezem és azóta is szorítja. Pár éven belül, mikor bejöttek a PC-k a commodor 64-esek után és sikerült beszerezni egyet, szinte egyből rákattantam a zenélésre a számítógépen. Persze nem volt még értékelhető, de elkezdődött kb. 12éves koromban. Amúgy nem tanultam soha zenélni, meg zeneelméletet sem, meg semmi ilyet, nálam ez csak jön belülről. Amúgy én mai napig tartom azt hogy az élet bármi területén, legyen az zene, vagy bármi. Elegendő gyakorlattal, tapasztalattal nagyon magas szintre el lehet jutni. Mondjuk az én „zenei tudásom”, kitartással, gyakorlással, és egy kicsi ritmusérzékkel simán elérhető 10-12 év alatt, ugyanúgy, mint ahogy én is elértem, ha az ember nagyon tehetséges még hamarabb is. Na de a lényeg az egészben, hogy a zene nagyban meghatározta és meghatározza az életem. Ez a legfőbb dolog, amit a rangsor élére kell hogy elhelyezzek! Ugrok is egy nagyot!
Gimnázium negyedik osztály… érettségi… továbbtanulás! Na ez elég szép kis sorrend! Nagy-nagy első igazi szerelem. Minden percben együttlét, majd mikor tovább tanultam (Székesfehérvár, Idegenforgalom), ugye elkezdtek érdekelni más lányok is, és hatalmas lendülettel szakítás. Majd rövid időn belül rájöttem, hogy mekkora hülye vagyok. Még itt bonyolódtak a dolgok ezen a szálon, de tegyünk pontot itt a végére, mert most dióhéjban írok! A lényeg, hogy hatalmas szenvedés, és nem igazán tudtam lezárni ezt a dolgot. Utána próbálkozás másokkal, de semmi értékelhető nem történt, mert ha nem bírsz lezárni magadban valamit, akkor ugye nem tudsz elkezdeni egy másikat. Szóval ezután minden kapcsolatom 1-1,5 hónap után kifújt. Egy lány volt már kb 3ével az ominózus szakítás után, akivel jól alakultak a dolgok, és láttam a kapcsolat jövőjét, csak ő ezt nem így gondolta, mint én…! Na ezeket csak azért írtam le, mert szintén meghatározó dolgokat indított el bennem. Befolyásolták az életemet!
Na hát igen, a továbbtanulás! Ugye minden szülő ott szeretne lenni a gyermeke diplomaosztóján. De kérdem én mért? Mért kell egy 18éves gyerekre, mert 18évesen még gyerek az ember. Szóval mért kell egy gyerekre ráerőszakolni, hogy válaszon és döntse el mit fog tenni egy egész életen át!?Na ez meg a másik. Mért kéne valakinek egy dolgot tenni egész életén át?! Ez egy nagyon rossz maradi, hozzáállás. Mindegy! Vagy ha nem tud dönteni az a szerencsétlen gyerek, mért kell dönteni helyette tovább tanulás ügyben? Na én ennek az áldozata lettem. Nagyon szerettem volna Katonatiszti főiskolára menni, és majdnem ott is kötöttem ki. Tényleg csak egy hajszálon múlt. Nem mesélem el az egész sztorit, de döbbenetes módon, három másodperc változtatta meg a jövőmet, az egész életemet! És nagyon örülök ennek, mert később rájöttem, hogy nem tettem volna azt szívesen, nem találtam volna meg magam, nem lettem volna boldog! Így a másodiknak beírt Idegenforgalom nyert! Mekkora éles ellentét a két dolog között. Nem? Katonatiszt vagy Turisztikai akármi! Úristen….!
Szépen elkezdtem az idegenforgalmat. Haladtam is előre. Sikeresen vizsgázgattam. A haverok barátok mindig irigyeltek, kérdezték, hogy a francba tudok én ilyen jól vizsgázni? Hát ehhez mindig volt érzékem. Pedig főiskolai körülmények között már elég nehéz kidumálni a szitut tudás nélkül. De azért tanultam is, és tényleg jól nyomtam. Az első két félévem 4,5-ös átlag felett volt. Még gimiben sem voltam ilyen penge. Tök jó bulik voltak, tök jó haverok, csoporttársak, csajok. Nem kell ezt ecsetelnem szerintem. Második év elején jött rám a szar. Hogy mért? Fogalmam sincs! Egyszer csak azt vettem észre második év szeptemberének második hetébe, hogy az összes haverom, barátom, ismerősöm jár fel hozzám a koliba, és próbálnak meggyőzni, hogy térjek vissza az élő emberek sorába. Mennyek el, bulizni, de legalább egy kávéra, vagy órára, vagy valami. Egyszerűen depressziós lettem és ki sem mozdultam a szobából, de még az ágyból sem nagyon. És észre sem vettem. Persze ezt a szüleim nem tudták, és még a mai napig sem tudják. Sőt senki nem tudta, tudja, csak akik ott voltak a közvetlen környezetemben akkor. Alattomos egy dolog ez a depresszió, fel sem fogod, csak megtörtént. Na mindegy. Rájöttem, hogy kibaszottul nem érdekel az idegenforgalom, és kész lettem! Rájöttem, hogy zenélni szeretnék! Ezért írtam, hogy egy 18éves valaki, akinek semmi tapasztalata semmiről, aki felnőtt egy közegben, ahonnan igazán huzamosabb időre ki sem lépet! Nem gondoskodott még magáról, nem tapasztalt meg dolgokat, nem látott, különböző embereket, dolgokat, stb. az, az életben nem tud dönteni a saját jövőjét illetően! Nekem egy év kellett hozzá mire rájöttem, nekem mi kell! Hát a szülők nem fogatták valami könnyedén az ötletemet! És nem is támogatták nagyon. De már mondtam ők nem tudtak a depresszióról, talán akkor ha tudják, ők erősködtek volna, hogy csináljak mást. De így volt belőle balhé. Később persze beletörődtek. Túl önállónak éreztem már akkor magam, hogy megszabják, mit tegyek, pedig mennyire gyerek voltam még! Talán napjainkban mondhatom azt, hogy elfogadták. Felvetődött a kérdés, hogy akkor mi legyen? Én mondtam, hogy zene! És hogy London, mert ott van Európában a legjobb lehetőség arra, hogy tanulhassam azt, amit szeretnék (hangmérnök és zenei producer)! Hát ezt is kicsit nehezen fogadták. De mit tudtak tenni? Ekkorra már volt bennem annyi öntudat, hogy bepakoltam a bőröndbe és szóltam, hogy megyek! Egy forintot sem kértem tőlük erre az egész borzasztó nagy baromságnak látszó dologra! Saját erő! Az, az erő! Utólag örülök neki, mert elmondhatom, hogy egyedül csináltam! Szóval mindent egy lapra és nyomás! Azt azért elmondom, hogy nagyon közeli és közvetlen és szoros a kapcsolatom a szüleimmel. Mindig is az volt! És azért elég nehezen viselték ezt az ötletemet ők is, de én magam is, mikor megéreztem a hiányukat.
Szóval volt egy-két ember, akinek említettem „az utazást”. Hát majdnem mindenki azt mondta, hogy két hét és újra otthon sörözünk majd egyet együtt! Na ez egy másik olyan dolog volt, aminek akkor még semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam, maximum személyes sértésnek vettem. De később, és főleg így utólag, az egyik legfontosabb dolog volt, amit kaphattam útravalónak! Sokkal több volt mintha azt mondták volna, hogy sok sikert, megcsinálod!
A szüleimtől sem kaptam tulajdonképpen semmit, jó tanácsot sem, maximum annyit, hogy: „Vigyázz magadra kisfiam”! A mai napig nem tudom, hogy azért e, mert ők bíztak bennem, vagy mert titkon szerették volna, hogy ne jöjjön össze, és haza mennyek, otthon legyek a közelükben! Vagy csak simán azt gondolták, hogy ha kitaláltam, hogy ezt akarom, akkor csináljam, sok sikert! Fogalmam sincs mi játszódott le a fejükben. Az előbb azt írtam, hogy nem kaptam tőlük semmit! Nagy hülyeség volt ez a mondatom! Tőlük kaptam a legtöbbet, tőlük kaptam 19évet, tőlük kaptam, azt hogy felneveltek és ennél többet senki nem adhatott, és nem adhat nekem!
Egy Barátom volt, akin igazán éreztem, hogy érzi ennek a dolognak a súlyát. Ő volt az egyetlen, akivel eltelt az utazás előtti nap. Ő volt az egyetlen, akivel úgy telt el ez a nap hogy nem akartuk, hogy vége legyen. Ő volt az egyetlen, akivel kamu indokkal kitaláltunk még egy dolgot, még egy megbeszélni valót, még ügyet, amit együtt kell csinálnunk, hogy ne legyen vége annak a napnak. Hogy ne kelljen még elbúcsúzni. Lehet azért, mert ő volt az egyetlen ember akit tényleg egyedül hagytam. Aki magára maradt nélkülem. Ő volt, aki a mindennapjaim részévé vált, és akinek a mindennapjait jelentettem. Ő volt az egyetlen, aki könnyekkel búcsúzott el tőlem. Igazi könnyekkel. Ő volt a Legjobb Barátom, a Lelki Társam. Ő volt az egyetlen aki elnézést kért a könnyeiért! És miután elbúcsúztunk, egy sms-t írt nekem. A mai napig őrizgetem ezt az sms-t. Így szólt:
"Bocs Gizmó a könnyekért, de én érzem ennek a minimum 1évnek a súlyát és érzem, hogy mit jelentesz nekem. Te vagy a legjobb barátom és a lelki társam! Jó utat Bro!"
19évesen nekivágtam Londonnak és elhatároztam, hogy kergetem az álmaimat, az álmomat, és ha az, az Egyesült Királyságba szalad, akkor én utána futok! Volt egy bőröndöm, egy pár cd-m, és a zene erősen szorította a kezem és ráncigált, hogy induljunk már!
Mi baj történhetne?
